Könnyű ítélkezni azok felett, akik nem rendelkeznek magasabb iskolázottsággal, a műveltségről nem is beszélve. Vannak olyan vidékek, vagy olyan élethelyzetű családok, ahonnan nézve a puszta túlélés is eredmény. Kitörni szinte lehetetlen. Annyi az esélyük, mint vadvirágnak a vázában.
Amíg a hagyományos utakon járunk a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásában, nem várható áttörés. Új utakat akkor találhatunk, ha összejön a fenntartó, az iskola és a pedagógus hármasában a rugalmasságon alapuló és elfogadó, kölcsönös támogatással aládúcolt viszony. Egy tanár akkor tudja meglátni a különbséget a hiszti és a valós frusztráltság, az agresszió és a kikényszerített válasz, vagy a valós bánat és a kamasz világfájdalom között, ha úgy érzi, hogy belátása szerint cselekedhet. Kap annyi autonómiát az igazgatótól, az igazgató pedig a felettesétől, hogy nyugodtan, a következményektől nem tartva mer eltérni a sablonoktól, valóban egyedi megoldási stratégiát mer választani. Ehhez egy stabil tanári közösség kell, ahol nem a következő havi állásban maradás a tét. Továbbá kell egy olyan iskola is, ahol a tető nem készül ránk omlani - akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Van ilyen hely? Ahol a szeretet az alap és a feltételek is adottak, hogy ezt a szeretetet a gyermekek javára fordítsák?
Nem tudom, mennyi ilyen hely van a mai Magyarországon, remélem több, mint amennyire tippelnék. Mindenesetre én nemrég a saját szememmel láttam egy ilyen megmentő-felkaroló-szeretve nevelő iskolát Zichyújfalun.
Költőként vettem részt a Zychiújfalui Református Általános Iskola költészet napi rendezvényén és interaktív versközpontú irodalmi foglalkozást tartottam a 3-6. évfolyamnak, de a nagyobbak is vendégül láttak egy rögtönzött drámafoglalkozás keretében. A tanárokkal történt spontán beszélgetéseim és az igazgatónővel folytatott hosszabb lélegzetű eszmecserém meggyőztek arról, hogy a sok verset szavaló, könyvtári pecsétet gyűjtő iskolás egy olyan belülről jövő pozitív örvény terméke, mely a melegszívűséget ötvözi az őszinte tenni akarással. Itt úgy látszik, hogy a csoda elkezdődött.
Mennyire lesz ez elég? A vadvirágok itt kertecskében nőnek ugyan a váza helyett, de lesz nekik elég árnyék és fény is, hogy kibontakozhassanak, önmaguk lehessenek, s mégis többek, mint sorsuk előre megírt forgatókönyve lenne?
A válaszom az, hogy rajtunk múlik, akik ezt a cikket olvassák. Előítéleteket táplálunk, vagy befogadóak leszünk? Legyintünk, hogy van ilyen is, vagy merítünk belőle tanulságot, ihletet? Hagyjuk vajon a pedagógusainkat dolgozni, vagy elnézzük, ahogy a politika és annak oktatatásra szakosodott gépezete ledarálja őket a mindennapok fagaskerék-alkatrészi szintjére? A legjobb oktatáspolitika meglátásom szerint a minél szélesebb körű tanári autonómia.
Az erős érvem pedig egy Lakatos Alex nevű gyermek által írt vers, melyet mély átéléssel szavalt Márk, akinek azt tanácsoltam, hogy a szív erejét a hangerő is kövesse.
Lakatos Alex: Ágyam a társam
Hazatérve nem nyugodott a lelkem, rímekbe szedte az érzéseket:
Fehér Ágnes: Versbánatút
Tárul a szív,
bánata hív.
Kulcsa a vers,
stílusa nyers.
Örvénybe húz,
közönyt lenyúz.
Megfacsar lám.
Félre ne állj!
Maradnunk kell.
Hirdetni szent:
Ártatlant rejt
az Éj köde.
